ForrásFény - Blog

Asztrológiai apró mese – A kapu előtt

Fri, 02 Oct 2026 20:54:00 +0000

Volt egyszer egy erdő szélén egy kicsiny ház, abban pedig egy lány, aki egész életében tudott egy kertről, de csak a fal innenső oldaláról ismerte.

A kertet magas kőfal vette körül. Moha nőtt a repedéseiben, tavasszal apró fehér virágok bújtak elő a tövéből, ősszel pedig vörösre festette a vadszőlő. Hogy ki építette, arra már senki sem emlékezett. A fal közepén keskeny, fekete kapu állt.

A lány gyerekkorában gyakran üldögélt előtte. Ha a fülét a hideg vashoz szorította, néha víz csobogását hallotta odabentről. Máskor valami halk moccanás szűrődött át a falon, amitől még inkább tudni akarta, mi lehet mögötte.

A nagyanyja egyszer azt mondta neki:

– Majd egyszer bemész.

– Mikor?

– Amikor ki tudod nyitni.

Évek múltán a lány felnőtt, a nagyanyja meghalt, ő pedig egy tavaszi reggelen hosszú, fekete kulcsot talált a régi varródoboz alján. Azonnal tudta, melyik zárba való.

Átvágott a nedves réten, és amikor a kapuhoz ért, úgy vert a szíve, hogy a dobogását is hallotta. A kulcs pontosan beleillett a zárba, és halk kattanással elfordult.

Lenyomta a kilincset, és nyomni kezdte a kaput.

Az meg sem mozdult.

A következő napokban mindent megpróbált. Megkente a zsanérokat, lekaparta róluk a rozsdát, végül már egy vastag bottal feszegette a kaput. Minél makacsabbul ellenállt, annál nagyobb erővel nyomta.

Az ötödik napon dühösen rácsapott a vasra.

– Mit akarsz még tőlem?

A hangja végigszaladt a köveken. Odabentről egy madár riadt fel.

A lány sokáig állt ott zihálva. Gyerekkora óta várta a napot, amikor végre átjuthat ezen a kapun. Most kezében volt a kulcs, mégis ugyanott állt, ahol mindig. Keserűség szorította a torkát. Ennyi év várakozás után nehezen viselte, hogy a kapu még mindig elállja az útját.

Aznap este alig aludt.

Másnap hajnalban üres kézzel tért vissza, leült a harmatos fűbe, és sokáig csak nézte a kaput. A reggeli fény végigcsúszott a fekete vason, és egyszer csak maga előtt látta a nagyanyját, ahogy végigsimít rajta.

– Ha valami ellenáll, előbb nézd meg jól – mondta akkor. – Az ajtóknak is megvan a maguk természete.

A lány felállt, és megfogta a kilincset. Már éppen nekifeszült volna, amikor szél támadt a fal túloldalán.

A kapu alig észrevehetően megmozdult.

Felé.

A lány egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán lassan meghúzta a kilincset.

A kapu engedett.

Mindvégig kifelé nyílt.

Először nevetni kezdett, aztán leült a földre, és a nevetése lassan sírásba fordult. Tenyerén még érezte a vas hidegét.

Amikor felnézett, a kapu tárva-nyitva állt.

Odabent egészen más kert fogadta, mint amilyenre számított. Az ösvény néhány lépés után eltűnt a magas fűben, a rózsák tüskés ágai szinte összezárultak fölötte. Távolabb egy régi kút látszott, kövei között páfrány nőtt, mögötte pedig, a fák között, egy apró ház.

A lány sokáig állt a kapuban. Az ösvény szélén apró fehér virág bújt elő a kövek közül. Rögtön felismerte: tavasszal ugyanilyenek nyíltak a fal túloldalán is.

Leguggolt, óvatosan félrehajtotta körülötte a füvet, és egy darabig csak nézte.

Aztán feltűrte a ruhája ujját.

Aznap csak egyetlen méternyi ösvényt tisztított meg, másnap azonban visszatért, és attól fogva nap mint nap folytatta. Eleinte gyakran a kis ház felé pillantott, és munka közben is arra gondolt, mi lehet odabent. Ahogy teltek a napok, egyre kevesebbszer nézett arra. Lassan már a friss hajtásokat figyelte, és megérezte az eső áztatta föld illatát.

Ahogy az ösvény lassan előbukkant a fű alól, és a megmetszett rózsák új hajtásokat hoztak, a kert is egyre elevenebb lett. Egy idő után már örömmel érkezett a kertbe.

Később, amikor valaki megkérdezte tőle, hogyan sikerült végül kinyitnia a kaput, mindig elmosolyodott.

– A zár már rég nyitva volt – mondta. – Csak meg kellett tanulnom, merre nyílik a kapu.

Asztrológiai magyarázat a meséhez

A hét bolygóállásai erősen megmozgatják az akarat, a kontroll, a kapcsolódás és a belső felismerések témáját. Könnyen érezhetjük úgy, hogy nagyobb erővel kell nekifeszülni annak, ami előttünk áll, miközben éppen az hozhat fordulatot, ha megállunk, figyelünk, és más irányból közelítünk. A Vénusz retrográdba fordulása és a Mars–Plútó feszültsége régi kötődéseket, vágyakat és működésmódokat is felszínre hozhat: most érdemes észrevenni, mit próbálunk még mindig erőből megoldani, és hol lenne ideje másképp nyúlni ahhoz, ami fontos nekünk.

A test élete

Fri, 29 Aug 2025 11:03:00 +0000

Létezésünk a Földön igen összetett és több síkon mozgó élet. Egyszerre fizikai, érzelmi, mentális és spirituális. Mióta az emberiség az eszét tudja, olyan kérdésekre keresi a választ, mint miért vagyunk itt, miről szól az élet és mi értelme a létezés egészének. Ezek megválaszolása számos filozófiai, tudományos és teológiai elméletnek volt tárgya a történelem során. Számos válasz született különböző kulturális és ideológiai háttérrel. Valószínűleg mind igaz, mivel ahány ember, annyi igazság és annyi értelme van az életnek, ahány szemszögből látjuk a világot.

A test élete csak az egyik, mégis kézzel fogható, látható, érzékelhető és tudományosan leírható vonulata a létezésünknek,

Francisco Varela és Humberto Maturana meghatározása szerint „az élőlény egy önálló, önreprodukáló, vízalapú lipid-fehérje burokkal rendelkező, szén anyagcserés, nukleinsavval replikáló fehérje kiolvasó rendszer, amely minden felvett tápanyagból saját magát építi”.[1] Tudományosan megfogalmazva és nagyító alatt megvizsgálva így hangzik összefoglalva egy fizikai élőlény. Így olvasva sem tűnik egyszerűnek, de némiképp mechanikusabbnak hangzik, ha a fizikai testben való életet így írjuk le. Ha azonban ennyivel megelégszünk, sok olyan dologból kimaradunk, ami többletet nyújthat nekünk.

A fizikai test élete valóban megegyezik a fentebb leírt definícióval. De bárhogy is nézzük, a testünk egy csoda. Erős és strapabíró a maga módján, miközben törékeny és mulandó. Képességei közé tartozik az önszabályozás, amivel alkalmazkodik a külső és belső világ változásaihoz, folyamatosan hal el, miközben újrateremti magát, képes megbetegedni és meggyógyulni, valamint képes a halál állapotára, amit alapvetően természetes dolognak, sőt elkerülhetetlennek tartunk, de ha jobban belegondolunk, önmagában az is csoda, ha valami nem tart örökké egy folyamatosan létező világban, vagy hogy mennyivel rövidebb az élete a bolygók és egyéb képződmények életénél.

De talán az egyik legnagyobb csoda az, hogy nekünk ebbe a zárt rendszerbe nem kell beavatkoznunk, hogy működjön, sőt, minden beavatkozás csak ront a működése folytonosságán és akadálymentességén.

Az életnek egy más megfogalmazása szerint „az élet egy rendszer, mely az energia áramlásával az entrópiát negentrópiává változtatja.”[2]

Ahogyan az előbb már megemlítettem, a test haldoklik. A születéstől kezdve öregszik, folyamatos a sejtek cserélődése, mígnem teljesen elhasználódik, és leáll a működése. Ezt a folyamatot, melyben a széthullás és elhasználódás folytonos, entrópiának is nevezhetjük.

A fizikai világban két igen érdekes erő feszül egymásnak, az entrópia és a negentrópia (azaz negatív entrópia).

Rudolf Clausius német fizikus és matematikus 1865-ben alkotta meg az entrópia fogalmát, mely egy rendszer rendezetlenségi fokát jellemzi. Görög szóösszetételből áll, az en azt jelenti be- vagy befelé, a tropé megfordulást jelent. Olyan maguktól végbemenő folyamatokat takar, melyeknek az iránya meghatározott, spontán és visszafordíthatatlan, ilyen például a széthullás, tágulás és kifelé áramlás. Ez eredetileg termodinamikai fogalom, a hő áramlása példázza a legjobban. A meleg a hűvösebb területek felé áramlik, ameddig a hő ki nem egyenlítődik. A folyadékoknál is, a sűrű a ritkább felé oldódik.

Egy zárt rendszer entrópiája mindaddig növekszik, amíg be nem áll az egyensúlyi állapot (entrópianövekedés elve), ebben az egyensúlyi állapotban a rendszer entrópiája maximális, azaz nem tágul tovább (entrópiamaximum elve). Ebben a zárt rendszerben az entrópia nem csökken az idő múlásával. Ez természetesen csak zárt rendszerre igaz, mert a nyílt rendszert érik külső hatások, ezért az vagy soha nem éri el az entrópiamaximumot, vagy az entrópia csökkenhet is idővel.

Tehát a fizikai világ egyik alaptörvénye, hogy a széthullás felé törekszik.

A negatív entrópia vagy negentrópia egy, az entrópiával ellentétesen ható erő, egyfajta teremtőerőhöz hasonlít. Törekvés egy rendezett állapotra, összetartóerő, rendezőerő, ami folyamatosan a széthullás ellen dolgozik. Megújítja a sejteket, meggyógyítja a sérüléseket, betegségeket és egy bizonyos ideig stabilan tartja a formát.

Emiatt a fizikai testben való élet ketté válik. Van egy olyan része, amely az entrópiával összhangban mozog, öregszik, és a végén a porral és hamuval válik egyenértékűvé. Ezzel egy időben egy másfajta élet is lakik benne, mely a negentrópiával rezonál együtt, és ami széthullik, azt összerendezi, újraformálja.

A fizikai életünk alapelemeinek megértésére már rengeteg energiát fordított a tudomány, számos csodálatos eredmény született, ami alapján tudható és megismerhető a sejtjeink összetétele és fizikai működése, a DNS-ünkben kódolt családi örökségeink fizikai, látható lenyomata.

Ám az életnek azt a rendezőelvét, mely a negentrópiát mozgatja, még nem igazán értjük. Továbbá azt sem, hogyan képesek a DNS-ünkben kódolt információk, melyek fizikai megnyilvánulással rendelkeznek, és rögzültnek tűnnek, mégis a tapasztalatok és külső ingerek által átíródnak és újrarendeződnek.

Mindenki merítsen a lelkébe abból, ami hasznos a számára, a többit pedig engedje el. Gondolkodjunk magunkon konstruktívan, és fordítsuk a rendelkezésünkre álló információkat a javunkra, hogy kihozhassuk magunkból és az életünkből a legtöbbet!

További játékos fejlődést kívánok!

Szabó-Horváth Zsófia

Források:

[1.] Wikipédia – „Élet” szócikk
[2.] Wikipédia – „Élet” szócikk

A családállítás alapjai és a morfogenetikus mező

Fri, 29 Aug 2025 10:24:00 +0000

Rupert Sheldrake biológus, természettudós 1967 és 1973 között biokémikusként dolgozott a

Cambridge-i Egyetemen, a növényi auxin hormon termelődését kutatta, mely hormon serkenti az osztódó szövetek növekedését, például a levélzet, a fás anyag és a gyökérképződést. Kutatása során arra döbbent rá, hogy - bár a kutatása a növények fejlődésével kapcsolatban sikeres volt, - a mechanikus megközelítéssel nem adható megfelelő válasz a forma kifejlődésére.

Úgy fogalmazta meg, hogy mint egy épület felépítésénél „a téglák kémiai és fizikai tulajdonságainak, a malter tapadási-kötési képességének, a falak nyomástűrésének, az elektromos vezetékekben futó áramnak, stb a leírása […] fontosak az épület tulajdonságainak megértésében, de önmagukban nem adnak magyarázatot az épület formájára, dizájnjára és funkciójára”[1].

Ezeket a tulajdonságokat és ismereteket nevezte alulról felfelé (bottom-up) szervező alapelveknek, és úgy vélte ezek mellett lennie kell fentről lefelé (top-down) szervezőelveknek is. A felülről lefelé szervező elv megfelelője az építészeti példánál maradva az épület, mint egész tervrajza, ami alapján felépül maga az objektum.

Ezután kezdett érdeklődni a biológiai mezők, más néven formaképző mezők, vagy metamorf mezők iránt, melynek a koncepciója az 1920-as években jelent meg. Rupert Sheldrake úgy vélte, a levelek formáját nem csak a sejtekben található gének határozzák meg, hanem egy előre jelen lévő „öntőforma”, egy levélformáló mező, egy láthatatlan terv, más néven attraktor (magyarul tárgyvonzó) mező hat rájuk. Azon is eltűnődött, hogyan öröklődnek az egyes növényfajták tipikus jellemzői és viselkedései akár egymástól távol lévő helyeken is. Arra a következtetésre jutott, hogy kell, hogy legyen egy memória a természetben, mely közvetlen kapcsolatban áll a múlt és a jelen szervezetei között. Ezt az emlékezet átvitelt morfikus rezonanciának nevezte el, mely minden fajt ellát valamiféle kollektív forma- és viselkedési emlékezettel.

Rupert Sheldrake eme megfigyelései és értekezései szolgáltak alapul Bert Hellingernek a morfogenetikus mező erőterében uralkodó törvényszerűségek megfogalmazásához. Pszichoterápiával foglalkozó katolikus misszionáriusként Dél-Afrikában dolgozott a zuluknál. Itt figyelte meg, hogy a természeti népeknél milyen nagy jelentősége és gyógyító ereje van az ősök tiszteletének.

Visszatérése után pszichoanalitikus lett, majd a csoportdinamika, a tranzakció-analízis és különböző hipnoterápiás eljárások ismeretében kialakította a saját munkamódszerét, a mára már világszerte ismertté vált családfelállítást.

A morfogenetikus mezőt előszeretettel szellemi mezőként is emlegeti, mivel kaput nyit az ember számára, hogy belelásson egy olyan létdimenzióba, mely egyébként fizikai szemmel nem látható, mely által mélyebb megértéshez vezessen önmagunk számára. A morfogenetikus mező által megnyíló dimenzió egy lelki és szellemi szféra, mely azokat az információkat és motivációkat tartalmazza, melyek a viselkedéseinket, a gondolkodásmódunkat és a világról alkotott hiedelemrendszereinket mozgatják és alakítják ki.

A morfogenetikus mező egy olyan formaképző tér, melybe belehelyezkedve egy kérdés feltevése után képesek vagyunk választ kapni egy mélyebb és eszenciálisabb módon, mint bármely más terápiás technika vagy önismereti módszer. Azokat az információkat tárja elénk, melyek alapján fizikai formát öltünk, mondhatni a felülről lefelé és alulról felfelé szervező alapelveink szerint.

Természetesen ennek a mezőnek is vannak korlátai, vagy inkább mondjuk úgy, hogy önvédelmi mechanikája, ugyanis annak a tudatszintje szerint képes felfedni az információkat, aki abba beleáll; a mezőt magára öltő ember ismeretei, tudatszintje, képi nyelvezetének értelmező és intuitív képességének fejlettsége befolyásolja a “válasz” mélységét és árnyaltságát.

Ha kíváncsi vagy magára a családállítás folyamatára, vagy megtapasztalni kívánod azt működés közben, akkor keress meg bátran e-mailben.

További játékos fejlődést kívánok!

Szabó-Horváth Zsófia

Lábjegyzet:

[1.] Rupert Sheldrake: Tudomány és spiritualitás c. könyve 14. oldal

Üdvözlő bejegyzés

Sat, 01 Feb 2025 16:36:00 +0000

Üdvözöllek a Blogomom!

Itt mindenféle írásomat olvashatod, amik a családállításról szólnak, valamint a napi verseimet, megerősítéseket, gondolataimat.

Szeretettel:

Szabó-Horváth Zsófia